Beszippantanak a boltok… Beszippant a rohanás… Beszippantanak a mindennapok…

Nyakunkon a Karácsony, Advent negyedik vasárnapja van, mégis úgy érzem elölről kellene kezdenem az egészet, hogy úgy igazán be tudjam fogadni a születendő gyermek Jézust a szívembe. Őszintén megvallva nem ez volt életem eddigi legjobb adventi készületem. Leginkább arról szólt, hogy megpróbálom utolérni magam a tömérdek teendőmmel. A folyamatos szervezkedések, események, tanulások, barátkozások közepette a legfontosabbnak jutott kevesebb idő és energia: Jézusnak. Egy-egy gyertyagyújtás, Szent Liturgia vagy elalvás előtti fáradt ima alkalmával ’elhatároztam’, hogy holnaptól minden erőmmel, megfeszítve magamat, figyelek az Istenre. Természetesen legtöbbször csak pár nap múlva emlékeztem vissza, mit is terveztem.

Talán néhány olvasó tud azonosulni ezekkel a soraimmal. Sokszor előfordul velünk, hogy keressük mi az Istent, majd megszakadunk annyira akarunk találkozni Vele, érezni hívását, megérteni szavait, de mégsem sikerül. Állunk kétségeink közepette és már könnyeinkkel küszködve csupán annyit tudunk kérdezni: Hol vagy Uram, miért nem jutok el Hozzád? Pedig Ő itt van. Mindig itt van. Szüntelen itt van, ahogy megmondta: „Íme, én veletek vagyok a világ végéig.” (Mt 28,20b). Talán csak mi keressük Őt rosszul vagy rossz helyen.

A novemberi nagy lelkigyakorlatunk témája az imádság és az Istennel való találkozás volt. Bálint atya számtalan módot kínált, amivel megérezhetjük Isten közelségét, de kiemelte, hogy hagyatkozzunk Rá, hogy Ő mire hív minket. Ez volt az utolsó lelkigyakorlatom a szemináriumban, szóval úgy indultam neki, hogy én mindent beleadok és végig az Istennel leszek és Rá figyelek. Ám azzal kellett szembesülnöm, hogy bárhogyan is küzdök, sehol sem találom. Három nap múlva teljesen letörve, kimerültem és szinte minden reményemet elvesztve már-már kiabáltam az Istenhez, hogy miért nincs sehol. Majd negyedik nap, amikor nem küzdöttem, hanem csak leültem, szemlétem a természetet, engedtem Őt működni, akkor bizony ott volt. Ott volt a levegőben, ott volt a szellőben, ott volt mindenhol. Éreztem, hogy valami teljesen más légkör uralkodik és mintha minden probléma tovaszállt volna abban a pillanatban. Úgy hiszem ez az, amire figyelnünk kell. Megfeszíthetjük magunkat, megroppanhatunk az erőlködéstől, ha nem engedjük Istent működni, akkor nem vesszük Őt észre.

Erre hívom a kedves olvasókat, hogy ezekben a Karácsony előtti rohanós napokban, álljunk meg és engedjük be Istent. Engedjük, hogy eltöltsön bennünket szeretete, hogy a tőle jövő lágy szellő frissítsen minket és így az általa kijelölt úton jussunk el Hozzá.

Nyújtson ehhez kis segítséget Túrmezei Erzsébet verse:

Túrmezei Erzsébet: Ha nem teszek semmit sem

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem…
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Molnár Ádám